-
A szülői elidegenítés valós és pusztító, mind a szülőkre, mind a gyerekekre nézve, és generációkon átívelő károkat okoz.
-
A családjogi bíróságok nem pszichológiai igazságot keresnek, hanem eljárást követnek. Ami nincs törvényben, statútumban vagy a DSM-ben egyértelműen nevesítve, azt nem kezelik „tényként”.
-
A „parental alienation” mint fogalom (és a „narcisztikus bántalmazás”) nem működik közvetlenül a bíróságon. Nem a címkéket, hanem konkrét, bizonyítható magatartásmintákat és jogsértéseket kell bemutatni a bíróság nyelvén.
-
Két csapda működik egyszerre:
-
Jogi csapda: a szülő rossz „nyelven” érvel, ezért a bíróság elutasítja.
-
Pszichológiai csapda: a szülő traumatizált, védekező, dühös – ez rosszul hat a harmadik felek (GAL, szakértők) előtt.
-
-
A gyerekek nem „oldalt választanak”: túlélési stratégiát alkalmaznak. A félelem felülírja a kötődést; a hallgatás nem beleegyezés, hanem megküzdés.
-
Az elidegenítés hatása nem azonnal látszik. Jó jegyek és „jó működés” elfedheti a kárt, amely később jelenik meg (kapcsolati zavarok, identitásproblémák, depresszió, addikciók).
-
A gyors beavatkozás kulcsfontosságú: még a rossz kompromisszum (pl. felügyelt kapcsolattartás) is jobb lehet, mint a teljes megszakítás.
-
A sikerhez a rendszerben kell dolgozni:
-
szoros, részletes szülői terv (minden kiskapu ellen),
-
mintázatok dokumentálása (nem címkézés),
-
bíróság által kinevezett harmadik felek (GAL, szakértők, reunifikációs terapeuta) tudatos bevonása,
-
érzelmi fegyelem és következetesség.
-
-
A „áldozat-narratíva” megbénít. A győzelemhez tanulás, alázat, kitartás és stratégia kell – még ha a rendszer igazságtalan is.
-
A sorozat további részei konkrét jogi stratégiákat ígérnek: hogyan érveljünk hatékonyan, hogyan előzzük meg az elidegenítés kiskapuit a tervekben, és hogyan érvényesítsük a végzéseket.
Views: 0