Category: Uncategorized

Bántottak sajnáljatok engem nagyon,
Én ígérem mindvégig élvezve hagyom,
Mert aggódástok annyira lételem,
Míg ezt teszitek én bátran vétkezem.
Ha igaz volna sem lehetne másképp,
Szeretnetek kell, értem s nem másért,
Lassan tegyétek kérlek had érezzem,
Lelketek csak lassan vérezzen.
A gyors halál, nekem talmi öröm,
A testetek is kell, hát kerékbe töröm,
S a gyermeki énem mi mindent igazol,
Szenvedéseteken most vigadva torol.
Nem, csak én nem vagyok beteg,
Szemem csak úgy hidegen réveteg,
A csalárd kéj, a bosszú így jogos,
Az eljátszott szerelem oly otthonos.
S ti tudatlan préda, balga lelkek,
Kik csápjaim közt otthonra leltek,
Ostobák, kiknek lényében turkálok,
Kell a cipőtök s egyetlen bundátok.
Ígérek neked ma amit csak akarsz,
Míg karoddal éjjelente óvva takarsz,
S míg úgy érzem mindened vagyok,
Ágyadban találnak a fakó hajnalok.
S egyszer csak nem kellesz már,
Mert avas vagy nekem mint a lekvár,
Mert döntöttem, hisz most van alkalom,
Lényemet öröké a lényedbe marom.
Mert mást szeretni, mond mi az?
Málló gyertya test, olvadt viasz,
Miért mást, ugyan, hisz itt vagyok,
Önmagammal egységet alkotok.
Ha szívet kérsz, csak testet adok,
Ha lángot kérsz, csak szunnyadok,
Ahogy szeretnéd talán úgy teszek,
Ócska piacokon lelkeket veszek.
S ha rám tör az új lehetőség kora,
A testi kéjjel vegyült pénz szaga,
Hol egy szerető megy, hol egy barát,
Ostobák éljetek, hisz nincs is odaát.
Bántottak, sajnáljatok engem nagyon,
Én ígérem mindvégig élvezve hagyom,
Mert aggódástok annyira lételem,
Míg ezt teszitek én mással vétkezem.

Views: 8

Patai Krisztina nem ismeri fel az ellennevelest ami gyermekbantalmazas.

Ez kulonosen erdekem miutan lierja hogy tajekoztatast adott rola a szuloknek

majd a birosagnak szoban es syemelzesen is eloadja hogy az ellennevelo szulovel minden rendben sot az ellenevelo szulovel minden rendben es az osszes tanacsat megfogadta.

az is veszelzes hogy ezzel a tudasaval kozpontvezeto lehet.

akkor is tagadja az ellennevelest tenyet miutan igazsagugyi szakerto leirta.

 

Views: 3

apro versek hogy oldjuk a  konyvet neha

A szél zúg, a történet így kezdődik,
Apa áll, bár körülötte vihar dühödik.
Szívén sebek, de tekintete tiszta,
Gyermekét védi, hol nincs már más útja.

A világ ellene fordul, szelek szólnak,
Ő mégis kitart, nem hagyja, hogy elbukjon.
A gyermek mellette, bár vihar kavargat,
Reménytől vezérelve, az ellenállás zászlaját.

“Az ellenevelés ellenére” – hangzik az ígéret,
Apa és gyermek, együtt minden nehézséget.
Nem hagyják, hogy mások diktálják az utat,
Szívükben a szeretet, ez vezeti őket futtat.

Ellenmondanak azoknak, kik kétséget szülnek,
A gyermek bátorsága, apának erőt kölcsönülhet.
Együtt állnak, bár körülöttük a világ megváltozik,
A szeretetük erős, mint szikla, nem omlik.

Az út hosszú, és nem mindig lágy a szellő,
De reményük kitart, mint csillagok fénye, messziről.
Apa a hős, a gyermek az ő bátor bajtársa,
Együtt szállnak szembe a sors viharával, harcosként.

Bárki mondhatja, hogy rossz az irány,
De ők tudják, szívükben van az igazság.
A szeretet hídja, mit együtt építenek,
Átvezeti őket, hol már nincs több kétség.

Amikor a vihar dühöng, s a világ ellenük szól,
Apa és gyermeke, mint két erős oszlop.
Ellenállnak, szívükben a remény lángja ég,
A szeretet hídja, melyet együtt építenek.

Az apa szívét bátorság tölti meg,
Gyermekéért harcol, nem ismer rettegést.
Szavak szele nem ingathatja meg őket,
Együtt állnak, mint a tengerparti sziklák, örökké.

Gyermek szemeiben a jövő ígérete ragyog,
Az apa mellett, aki útmutató csillagként lobog.
Bárki mondhatja, hogy az útjuk téves,
De ők tudják, szívük vezérli lépteiket, ékes.

A viharban is találnak fényt, és reményt,
Együtt, erővel teli, mint az ősi fenyves.
Apa, a gyermek hős védelmezője,
A gyermek, az apa büszkesége, örök reménye.

A harcban, melyet együtt vívnak meg,
A szeretet az, ami mindig felülkerekedik.
Mint a hajnal első sugarai, melyek áttörnek az éjen,
Útjukat világítják meg, vezetik őket a remény felé, éden.

A papíron megfogalmazott szavak,
Mint őszi levelek, hullanak, súlyuk alatt hajladoznak.
Egy család történetét mesélik el nekünk,
Hol a remény és fájdalom keveredik mély csendben.

E lapok közt bújik meg az igazság, oly rejtve,
Mint tenger mélyén a gyöngy, vagy a szívben lévő sebek.
Szakértői szó, bölcs és megfontolt,
Próbál fényt deríteni, hol az út olykor zátonyokkal teli.

Apa, anya, gyermek – szereplők a vásznon,
Mindenki saját igazát hajszolva, de a szeretet az álmon.
Keresik az utat, mely összeköt és gyógyít,
Hol a megbocsátás hidat épít, és a haragot eloszlatja, mint gyenge ködöt.

A dokumentum lapjai között a remény szikrája is megbújik,
Hogy talán egyszer a vihar elcsitul, s a nap újra kikukucskál.
Ahol a szavak nem sebeket ejtenek, hanem ölelnek,
És a család, mint a kikelet, újra virágba borul, szívet melenget.

Így a papír nem csak a múlt bánatát őrzi,
De lehetőséget is rejt a holnap számára, szívünk mélyén élteti.
Hogy minden szó, minden ítélet, minden tanács,
Vezessen bennünket egy szebb jövő felé, hol a szeretet az, ami marad.

A történet lapjain, hol igazság s árnyak járnak,
Egy családsegítő történetét találjuk, ahol szavak kavarnak.
Hazugságok suttognak a sarkokban, rejtekhelyeken,
Igazság keresése vezet minket át e kényes helyeken.

Ahol a szándék jó, de az út néha téves,
Ahol a segítségnyújtás kísérletét homály fedi be.
Hazugság, mint árnyék, vetül a szándékokra,
Az igazság keresői között nő a feszültség, mint vihar előtti óra.

Apa, ki áll az igazáért, bár a világ ellene szól,
Keresi a fényt, mely áttörheti a sötét felhők gomolyát.
A családsegítő, bár vezérelt jó szándékokkal,
Találkozik az igazság próbatételével, mely nehéz szívvel fogadható el.

A hazugság, mint köd, lassan szétrebben,
Az igazság fénye, mint napkelte, új reményt terem.
A család útján az akadályok leküzdhetők,
Amikor az igazság és megértés vezet minket előre, összekötők.

Így a családsegítő története tanulság lehet mindenkinek,
Hogy az igazság keresése közben őrizzük meg a reményt és a szeretetet.
Mert a hazugság árnyékában csak a fényt keresve találhatunk békét,
És az út, mely előttünk áll, így válhat igazán értékessé.

E történet hőse, ki bátorságot visel,
Nem neve szerint, de tettével ismerhető fel.
Ő az igazság keresője, pszichológusnő,
Ki nem retten meg, ha az árnyékok közé kell lépnie.

A családok útvesztőjében, hol a sorsok fonódnak,
Ő az, ki fényt gyújt, hogy az igazság megjelenjen odafonn.
Nem csak a szó, hanem a szív vezeti,
Mikor a bonyolult érzelmek között utat keresi.

A pszichológusnő, ki szívvel lát,
A hazugságokat széttépi, hogy az igazság ott maradjon hat.
Mint egy hajnal, mely áttöri az éj sötétjét,
Ő hozza a reményt, mely fénylik az új kezdetét.

Ő nem csupán egy név a papíron,
Hanem az, ki megérti a lélek zűrzavarát, a bánat okon.
Bátran áll ki, hogy az igazat megvédje,
A pszichológusnő, ki a hazugság ellen szegül, nem félve.

A történet szövésében új szál emelkedik,
Lant nevű gyermekért folyik az igazi küzdelem itt.
A bíró, anya, s a doktornő körül áll a porond,
De az apa szívét egy cél vezeti, hol igazság lakozik, mond.

Apa küzd, mint vitéz, ki nem ismer rettentőt,
Ha Lant hozzá kerül, új reményt sző a jövendőt.
Ám ha az anya mellé áll a sors, úgy Lant híján lesz apától,
Hetekig csak álmodik róla, mint csillagok alatt a vágyott csodától.

A pszichiáter, bíró, s anya e drámában játszanak,
De az apa szívében csak egy kérdés marad:
Hogyan győzheti le a távolságot, a csendet,
Hogy Lant szívében őrizze az apai szeretetet?

Így a csata zajlik, hol mindenki a magáét kergeti,
De az apa szívét csak egy gondolat élteti:
Hogy Lant, a kincset, újra átölelhesse,
És szeretetével minden sebet begyógyíthassa, megtörlesse.

A vers végére ér, de a történet még él,
Apa, Lant, bíró, anya és doktornő – ki lesz a hős, ki él?
Az igazság fényénél majd mindenki megtalálja helyét,
S a szeretet útján, reméljük, győz majd a családi béke szelíd éke.

Nagymama érkezik, színpadra lép csendben,
Bíróságon áll, de szíve távol repked.
Hazudik könnyedén, mint aki jól ismeri e mesterséget,
Unokájáról beszél, de szavaiból hiányzik az érzékenység.

“Ismerem jól” – mondja, bár arcán kérdőjel,
Unokája élete, számára csak messzi felleg.
Nem látta őt nevetni, sírni, vagy csak játszani,
De állítja, tudja, mi jó neki, mit kell választani.

A bíró figyel, de a szív nem csalható,
Az igazság mélyén valódi érzések lakozó.
Nagymama szavai, mint őszi szél, mely fúj,
De unokája szívében más dallamokat űz.

“Unokám szeretete, ez vezet engem” – hangzik a vád,
De a cselekedetek hiányában ez csak ábránd.
Hogyan ismerhetné szívét, kinek életét nem osztja,
Ki csak távolról figyel, s nem az ő boldogságát keresi, kóstolja?

A bíróság dönt, de az igazság nem mindig nyilvánvaló,
Nagymama szerepe e drámában, talán nem is olyan szent.
Az unoka érzelmei, egy titokzatos kert,
Melyet csak az igaz szeretet képes megfejteni, s ápolni ezentúl, s mindörökké.

Views: 12