Évekig AO azt hitte, hogy az apját nem érdekli. Ezt mondták neki. Egy családban nőtt fel, ahol a kérdéseket nem bátorították. A csend volt a megszokott. Az engedelmességet dicsérték.
Valahányszor AO megkérdezte az anyját az apjáról, az csak felsóhajtott. „Tudja, hol vagy. Ha beszélni akarna veled, megtenné. Ne stresszeld magad.”
Így AO abbahagyta a kérdezést. Évek teltek el. Születésnapok telefonhívás nélkül. Ballagások üzenetek nélkül. AO megtanulta lenyelni a fájdalmat.
22 éves korára már tökéletesen elsajátította, hogyan tegyen úgy, mintha nem érdekelné.
Aztán egy nap, miközben segített az anyjának kitakarítani a házat, talált egy régi telefont egy fiókban. Lemerült akkumulátor, betört kijelző – a kíváncsiság viszont győzött.
Feltöltötte.
Üzenetek özöne érkezett. Nem fogadott hívások, hangüzenetek, szöveges üzenetek – mind egyetlen névjegytől.
Aki most kezdi, még átgondolhatja. Nekem már nincs más út – de nem is akarok.
Nagyjából az számít, mikor veszed észre az egészet, és akkor hogyan döntesz, mert az a döntés mindent meghatároz.
Ha tanulsz. Ha fel tudod mérni a helyzetet. Ha tudsz segítséget kérni. Ha elhatározod magad.
Akkor már csak a te döntésed.
Összefoglaló – „Fight for your kids or give up? Van egy harmadik út”
A beszélgetés központi kérdése az ún. „alienációs villamosprobléma”: a szülő két rossz opciónak látja a helyzetét, amikor a gyermek elidegenítés áldozata:
Ha figyeltél, akkor itt már megvannak az ellentmondásos elmondások. Ez az, amikor már arra sem emlékszel, mit mondtál először, aztán sodródsz tovább, verzióról verzióra. ki mit szeretne hallani azt mondasz..
Ügye a probléma ott van, hogy a gyermek mit mond róla.
A saját előadásait nem akarta megmutatni másoknak…
a többit képzeld el magadban, hogy mit művelhetett, ha már pár percig sem tudott úgy viselkedni, hogy tudta: fel van véve, amit mond és amit tesz. Ezek a nárcik kedvenc mondatai: amit a négy fal közt rendez, az nem is valós.
Pedig de.
képzeld el hogz a gyermek mit kapott az elmúlt 3.5 évben négyfal közt..
És mit kapott volna még a jelenlegi előadásán kívül, ha kéthetente a gyermek találkozott volna velem. És még rengeteg minden van, amit te még nem is tudsz – de én igen.
Összefoglaló – „A gyermekkori titok, amit csak 28 évesen értettem meg”
A beszélő egy magas konfliktusú válásban nőtt fel, ahol az egyik szülő a másik ellen hangolta őt – anélkül, hogy gyerekként ezt felismerte volna. Felnőttként, saját gyermekeivel jött rá, hogy:
Mi történt vele?
Az egyik szülő „jóként”, a másik „rosszként” lett beállítva.
Gyerekként oldalválasztásra kényszerült, és:
negatív történeteket hallott a másik szülőről,
szégyenkezve, félelemmel tekintett rá,
elhitették vele, hogy nem szerethető az a szülő.
Soha nem töltött időt a másik szülővel (pl. egyetlen éjszakát sem aludt nála).
Utólag rájött: az egész nem volt normális → szülői elidegenítés történt.
Hogyan néz ki egy egészséges szülő viselkedése válás után?
Mindkét szülőhöz való kapcsolatot támogatja.
Nem beszél rosszat a másikról a gyerek előtt.
Nem terheli rá a házassági problémákat.
Nem csinál a gyerekből párterapeutát vagy szövetségest.
A manipuláló szülő tipikus jelei
érzelmi zsarolás (pl. bűntudatkeltés, ha a gyerek a másikhoz menne),
pletykák, túlzó történetek ismételgetése,
a gyerek bevonása pénzügyi vagy titkolózási játszmákba,
a másik szülő „büntetése” a gyereken keresztül (pl. néma csend, érzelmi megvonás).
Mit él át a gyerek?
szorongás, bűntudat,
identitásvesztés,
önértékelési károk,
azt hiszi, ő maga a probléma.
A legfontosabb üzenet
Nem a gyerek feladata a szülők érzelmi terheinek cipelése.
Jogában áll mindkét szülőt szeretni, ha az biztonságos.
Felnőttként is lehet gyógyulni, újrakapcsolódni a másik szülővel.
Egy mondatban
A gyermekként elszenvedett szülői elidegenítés sokszor csak felnőttként válik láthatóvá — és bár mélyen sebez, mégis van út a helyreálláshoz.
