Meg kellene szakítani az apás kapcsolattartást.

• A központi téma a „baby mama drama”: amikor a különvált szülők közötti konfliktus tovább él, és a gyerek is ennek részévé válik.
• A beszélgetés hangsúlyozza, hogy nem a nők támadása a cél, hanem annak bemutatása, hogyan válhat mérgezővé a szülők közötti viszony.
• A legsúlyosabb probléma szerintük az, amikor a gyereket eszközként használják a másik szülő ellen: rajta keresztül próbálják büntetni, irányítani vagy sakkban tartani a másikat.
• Példaként említenek egy esetet, ahol az anya azért csinált rendőrségi ügyet, mert a gyerekek az apa új barátnőjének házában voltak; közben a gyerekek sírtak a szülők konfliktusa miatt.
• Felvetik a kérdést, hogy meddig terjed egy apa felelőssége: ha az anyának más férfiaktól is vannak gyermekei, szerintük az apa alapvetően a saját gyermekéért felelős, nem automatikusan a többiek eltartásáért.
• Fontosnak tartják, hogy egy férfi még a komoly kapcsolat előtt nézze meg, hogyan bánik a leendő párja a korábbi gyermekei apjával, illetve működik-e közöttük valódi együttműködés.
• Külön szóba kerül a parental alienation, vagyis a szülői elidegenítés. A műsor szerint valós probléma, hogy apákat bírósági eljárásokon keresztül is kiszoríthatnak a gyermekük életéből.
• A műsorvezetők azt állítják, hogy a bíróságok gyakran az anyának adják a gyermeket, miközben az apa gyermektartást fizet és hosszú bírósági eljárásokba kerülhet. Ez a podcast szereplőinek állítása, nem a videóban bizonyított statisztikai tény.
• Ugyanakkor erősen hangsúlyozzák a férfiak saját felelősségét is: szerintük nem lehet mindent a volt partnerre vagy a rendszerre fogni; a férfinak már a kapcsolat és a gyermekvállalás előtt felelősen kell döntenie.
• A gyermek szerintük nem „fizetési csekk” és nem gyalog a szakítás utáni játszmában.
• A konfliktusok következménye elsősorban a gyereket terheli: ha folyamatos veszekedésben, ellenségeskedásben és bizonytalanságban nő fel, azt tanulhatja meg, hogy ez a normális családi működés.
• Ezt generációkon át továbbvihető mintának tekintik: a gyermek a szüleitől megtanult mérgező viselkedést később a saját párkapcsolataiban is reprodukálhatja.
• Pozitív példaként beszélnek arról, amikor egy új partner nem tovább szítja a konfliktust, hanem leül a másik szülővel, tisztázza a helyzetet, és mindenki a gyermek érdekét helyezi előre.
• A podcast keresztény szemléletű: szerintük Istent nem csak akkor kell elővenni, amikor már rosszul alakult a kapcsolat, hanem már a döntések meghozatalakor is a hit és a felelősség alapján kellene cselekedni.
• A végső üzenetük: ne egymás hibáztatása legyen a cél, hanem a megoldás keresése. Arra kérik a hallgatókat, hogy saját tapasztalataikkal és működő megoldásaikkal segítsenek másoknak.

Views: 3

• Az önreflexió fontos. Ha a felnőtt gyerek azt mondja, hogy a szülő megbántotta, érdemes őszintén megvizsgálni, van-e ebben igazság. Nem kell mindent elfogadni, de azt igen, ami ténylegesen a szülő felelőssége.
• Ugyanazt a múltat két ember teljesen másként élheti meg. Ami a szülő számára például aggódás és gondoskodás volt, azt a gyerek kontrollként élhette meg. Ettől egyik fél emléke sem feltétlenül „hazugság”.
• A gyerek eltérő emléke önmagában nem gaslighting. Az sem gaslighting, ha egy bocsánatkérés után még mindig sértett, vagy idő kell neki ahhoz, hogy elhiggye, valóban változott valami.
• Probléma akkor kezdődik, amikor a felelősségvállalás „mozgó célponttá” válik. Például:
  • bocsánatot kérsz → „tehát mindig is tudtad, hogy hibás vagy”;
  • magyarázatot adsz → „csak mentegetőzöl”;
  • elismersz egy hibát → az bizonyítékká válik arra, hogy „mindig ilyen voltál”;
  • egy dologért bocsánatot kérsz → rögtön előkerül egy újabb.
• A gaslighting nem egyszerű nézeteltérés. A videó úgy definiálja, mint olyan mintázatot, amely aláássa a másik ember saját észlelésébe, emlékeibe vagy ítélőképességébe vetett bizalmát.
• A „nárcisztikus” címkével óvatosan kell bánni. Attól, hogy egy felnőtt gyerek hibáztatja a szülőjét, dühös, határokat szab vagy máshogy emlékszik a gyerekkorára, még nem lesz nárcisztikus. Ugyanez fordítva is igaz: a szülő is ragaszkodhat mereven a saját történetéhez.
• A valódi probléma a merev történet lehet. Ha valakit egyszer „kontrollálónak” minősítettek, akkor már minden kérdése a kontroll bizonyítékává válhat; a bocsánatkérés manipuláció, a magyarázat védekezés, a változás pedig hátsó szándék jele lehet.
• Ilyenkor kialakul a „tojáshéjon járás”. A szülő már minden üzenetet újraolvas, fél kérdezni, fél bocsánatot kérni, és már nem azt kérdezi magától, hogy „mi az én felelősségem?”, hanem azt, hogy „mit mondhatok úgy, hogy ne legyen még rosszabb?”
• Nem lehet valakit érvekkel kimozdítani egy olyan történetből, amelyet ő maga nem hajlandó megkérdőjelezni. Ilyenkor nem feltétlenül a „tökéletes mondat” vagy még egy bocsánatkérés hiányzik.
• Az egészséges felelősségvállalás = önreflexió önfeladás nélkül. Meg kell vizsgálni:
  • mit tettél;
  • milyen hatása lehetett;
  • mit értesz ma már másképp;
  • mit csinálnál ma másként;
  • és ami valóban a te hibád, azt vállalni kell.
• A bocsánatkérés nem jelenti a saját valóságod feladását. Lehet egyszerre azt mondani, hogy „látom, hogy ezzel megbántottalak”, és azt is, hogy „bizonyos dolgokra én másként emlékszem”.
• A kibéküléshez nem szükséges, hogy végül mindenki ugyanúgy emlékezzen a múltra. A videó Karl Pillemer családi elidegenedéssel kapcsolatos kutatására hivatkozva azt emeli ki, hogy a kibékülők képesek voltak elfogadni: eltérően emlékeznek, mégis lehet kapcsolatuk a jelenben.
• A kapcsolat helyreállítását egyetlen ember nem tudja végrehajtani. Lehet meghallgatni a másikat, bocsánatot kérni, változtatni és újabb valódi hibákat elismerni, de a másik ember nyitottságát nem lehet létrehozni helyette.
• Fontos különbség van remény és üldözés/hajszolás között. A remény nyitva hagyja a kibékülés lehetőségét; a folyamatos hajszolás viszont attól teszi függővé a saját lelki békédet, hogy sikerül-e helyreállítani a kapcsolatot.
• A végtelen önvád nem ugyanaz, mint a felelősségvállalás. Ha van még valódi hibád, dolgozz rajta; de nem kell életed végéig bizonygatnod, hogy sajnálod.
• A saját életedet közben tovább lehet élni. Lehet szeretni és hiányolni a gyereket úgy is, hogy közben utazol, nevetsz, élményeket szerzel és kapcsolatban maradsz azokkal, akik jelen vannak az életedben.
• A végső üzenet: maradj nyitott a kibékülésre, vállald azt, ami tényleg a te felelősséged, de a helyreállításhoz két ember kell. A videó záró metaforája: hagyd nyitva az ajtót, ha ezt szeretnéd, de ne töltsd az egész életedet az ajtóban állva.

Egy mondatban: vállald a valódi hibáidat és változtass rajtuk, de ne fogadj el végtelenül újabb vádakat csak azért, hogy fenntarts egy olyan kapcsolatot, amelynek helyreállításához a másik fél együttműködése is szükséges.

Views: 3

• A szülői elidegenítés lényege: a gyerek a másik szülő szavai vagy viselkedése miatt indokolatlanul kezdi elutasítani, félni vagy kerülni az egyébként biztonságos, szerető szülőt. A videó külön hangsúlyozza: ha valódi bántalmazás vagy elhanyagolás áll az elutasítás mögött, az nem elidegenítés.
• Tipikus jel: a gyerek olyan mondatokat, kifejezéseket, érvelést használ, amelyek életkorából adódóan láthatóan nem tőle származnak. Lényegében egy felnőtt véleményét mondja vissza a saját hangján.
• Nem feltétlenül nyílt „ellennevelés”. Sok apró mozzanatból épülhet fel: sóhajtozás a másik szülő említésekor, negatív megjegyzések, a kapcsolattartás idejére szervezett programok, a gyerek kikérdezése, üzeneteinek ellenőrzése, sírás az átadáskor stb.
• A folyamat eredménye a „loyalty bind”, azaz lojalitáskonfliktus: a gyerek úgy érzi, hogy az egyik szülő szeretetével elárulja a másikat.
• A gyerek emiatt elkezdheti védeni annak a szülőnek az érzéseit, aki rosszabbul reagál arra, ha ő a másik szülővel jól érzi magát. A videó szerint paradox módon ezért akár a stabilabb szülőt is könnyebben elutasíthatja, mert annak szeretetét biztosabbnak érzi.
• Példa: a gyerek először azt mondja: „Nagyon jól éreztem magam a víziparkban.” Észreveszi a másik szülő negatív arcreakcióját. Legközelebb már azt mondja: „Hát, egész jó volt.” Senki nem utasította erre nyíltan; egyszerűen megtanulta, milyen érzelmeket „szabad” kimutatnia.
• Ha ez éveken keresztül történik, a gyerek megtanulhatja mások érzéseit a sajátjai elé helyezni, és folyamatosan figyelni arra, hogy az örömével kit bánt meg. A videó szerint ennek felnőttkorban is lehet hatása.
• Nem minden kapcsolattartás-elutasítás elidegenítés. Például egy 14 éves, aki inkább egy barát születésnapjára menne, önmagában nem bizonyít semmit. A tartós mintázat számít, nem egyetlen alkalom.
• A videó azt is elismeri, hogy az „elidegenítés” fogalmát vissza is lehet élésszerűen használni valódi bántalmazási állítások hiteltelenítésére, ezért mindig külön kell választani a valódi veszélyt az indokolatlan elutasítástól.
• A legfontosabb tanács az elutasított szülőnek: ne próbálja a gyerek fejében zajló vitát „megnyerni”. Ne kezdje bizonygatni, hogy „anya/apa hazudik”. A cél inkább az, hogy ő legyen a stabil, biztonságos pont, ahol a gyerek bármit elmondhat.
• Ha a gyerek azt mondja: „Nem akarok menni, ő nem is igazi szülő”, ne kezdjünk vitatkozni vele. A javasolt válasz lényege: „Ez egy nagyon erős érzés. Nem kell ma eldöntened, mi igaz. Mindkettőnket annyira szerethetsz, amennyire csak szeretnél.”
• Ne kérdezzük ki a gyereket a másik háztartásról. Inkább: „Mi volt a hétvégéd legjobb része?” – vagyis a gyerek élménye érdekeljen, ne a másik szülőről gyűjtsünk információt.
• A gyerek soha ne legyen hírvivő: se pénzről, se kapcsolattartásról, se sérelmekről, se logisztikáról. Ezeket a felnőtteknek egymással kell rendezniük.
• Ha azt kérdezi, ki tehet a válásról, a javasolt üzenet: ez felnőttek közötti ügy, nem a gyerek hibája, és mindkét szülő szereti őt.
• A tökéletesség helyett a hosszú távú viselkedési minta számít. Egy rosszul sikerült reakció nem semmisít meg hónapnyi stabil, biztonságos szülői viselkedést.
• Az átadások legyenek rövidek és unalmasak: kevés konfliktus, meleg elköszönés, semmi vita vagy hosszú logisztikai egyeztetés a gyerek előtt.
• Ne a gyerek viselje a szülő fájdalmát. Ha a szülő minden átadáskor sír, vagy azt mondja, hogy „nem tudom, mit fogok csinálni nélküled”, a gyerek megtanulhatja, hogy a másik szülőhöz távozással fájdalmat okoz.
• Engedni kell, hogy örüljön a másik szülőnél történteknek. Ha boldogan mesél valamiről, az ajánlott reakció őszinte érdeklődés, nem sértettség. Így azt tanulja meg, hogy az egyik szülő szeretetéért nem kell a másikat megtagadnia.
• Szakember bevonására utaló jelek: regresszió, erős szorongás az átadások körül, alvászavar, has- vagy fejfájás, életkoridegen megfogalmazások, illetve az egyik szülővel szembeni ellenállás folyamatos erősödése.
• Olyan szakembert javasol, aki kifejezetten ért a magas konfliktusú válásokhoz, családi rendszerekhez vagy kapcsolat-helyreállító terápiához, mert egy tapasztalatlan terapeuta maga is bekerülhet a szülők konfliktusába.

A videó három legfontosabb mondata

Amikor a gyerek olyan vádat/mondatot ismétel, amely vélhetően nem tőle származik:

1. „Úgy hangzik, ezt nagyon nehéz lehet cipelned.”
2. „Nem neked kell eldöntened, mi igaz a felnőttek dolgából.”
3. „Pontosan ugyanúgy szeretlek, bármi történjen is.”

A lényeg: nem cáfolni, nem bizonyítani, nem kihallgatni, hanem levenni a gyerekről a döntőbíró, tanú és hírvivő szerepét.

Az egész videó egy mondatban: az elidegenítés ellenszere a videó szerint nem az, hogy az elutasított szülő bebizonyítsa a gyereknek, hogy a másik szülő hazudik, hanem hogy olyan stabil kapcsolatot tartson fenn, amelyben a gyereknek soha nem kell oldalt választania.

Ez nálunk nem működött. És remélhetőleg a jövő héten már kezdenek dolgozni a bíróságokon…

Views: 2

A beszélgetés központi témája a szülői elidegenítés egy korábban elidegenített gyermek szemszögéből. Meagan saját gyerekkori tapasztalatairól beszél: hat testvér egyikeként nőtt fel, apjától hosszú időre elszakítva, majd később maga is felismerte, mi történt vele.

• Gyerekként nem feltétlenül tudod, hogy elidegenítenek. Meagan szerint nála nem volt egyetlen „aha-pillanat”. Gyerekként és tinédzserként nem értette, hogy amit átél, az szülői elidegenítés. 16 évesen kezdett kételkedni, amikor kapcsolatba került az apjával, és személyesen megtapasztalta, hogy nem olyan, mint amilyennek korábban leírták. Magát az elidegenítést viszont csak kb. 25 éves korában ismerte fel.
• Még felnőttként is nehéz kimondani, hogy elidegenítés történt. Meagan szerint azért is, mert ezzel a gyermek úgy érezheti, mintha a nevelő/gondozó szülő ellen fordulna. Ez erős lojalitáskonfliktust okozhat. Saját testvérei közül sem biztos, hogy mindenki ma azt mondaná magáról, hogy elidegenített gyermek volt.
• Az elidegenített gyermek kívülről teljesen jól lehet. Meagan apai rokonai utólag azt mondták, hogy a gyerekeken nem látták, hogy baj lenne: normálisnak, ellátottnak tűntek. Szerinte ez az egyik legnagyobb tévedés: attól, hogy a gyermek nem mutat látványos szenvedést, belül még komoly konfliktusokat élhet át.
• Ugyanaz az elidegenítés testvérenként teljesen más eredményt okozhat. Hat testvérként ugyanabban a családi közegben éltek, mégis különbözően alkalmazkodtak hozzá. Ezért Meagan szerint nincs egyetlen tipikus „elidegenített gyermek” profil.
• A felismerés után hosszú zavarodottság következhet. Meagan számára nem egyszerűen arról volt szó, hogy rájött: az egyik szülő hazudott, a másiknak pedig igaza volt. Inkább azt kellett megtanulnia, hogy mindkét szülő narratívájától függetlenül saját véleményt alakíthat ki.
• A gyermek önállósodása idővel megingathatja a korábbi történetet. Meagan szerint 18 éves kor után a fiatal egyre inkább elkezdheti összerakni a múlt darabjait. Hogy ez megtörténik-e, szerinte attól is függ, mennyire mélyen rögzült benne a korábbi narratíva, illetve van-e támogatása az elidegenítő szülőn kívül.
• Meagan apjáról nagyon kevés személyes tapasztalata volt. Elmondása szerint 16 éves koráig összesen kevesebb mint tízszer találkozott vele. Amikor mégis újra kapcsolatba kerültek, azt tapasztalta, hogy az apa teljesen más, mint amit róla korábban elhitetettek vele: nem kellett félnie tőle, biztonságban érezte magát, és természetesen alakult ki közöttük a kötődés.
• Még az „apa” szó használata is jelentős volt számára. Azt mondja, gyerekkorában gyakorlatilag nem használhatta az „apa” megnevezést, ezért amikor később vele élt, már önmagában az is gyógyító élmény volt számára, hogy kimondhatta: „Dad”.
• Fontos különbséget tenni aközött, milyen valaki emberként és milyen szülőként. Meagan szerint az apja nem volt tökéletes ember vagy tökéletes szülő, de számára és testvérei számára megfelelő apa volt. Utólag az apai családot is megkérdezte, és az ő beszámolóik alapján is jó szülőnek tartja.
• Az egyik legerősebb része az interjúnak a gyermek akaratáról szól. Meagan azt mondja, hogy 16 évesen, amikor valójában szüksége lett volna az apjára, ha egy tanár vagy szociális munkás megkérdezi tőle, akar-e az apjához menni, ő nemet mondott volna. Az apa gyakorlatilag idegen volt számára, és nem tudta, hogy az évek során mennyit próbált kapcsolatba kerülni vele.
• Végül a nővére avatkozott közbe: elment érte és fizikailag elvitte az apjához. Meagan szerint, ha akkor kizárólag az ő választásán múlt volna, nemet mond. Utólag viszont úgy látja, hogy az akkori „nem” nem a saját legjobb érdekét szolgálta. Emiatt szerinte a gyermek véleményét meg kell hallgatni, de az nem lehet automatikusan és önmagában döntő arra nézve, hogy legyen-e kapcsolat a másik szülővel.
• Az elidegenített szülő lehetőleg maradjon valamilyen módon jelen. Meagan azt javasolja, hogy ahol ez megengedett és biztonságos, a szülő próbáljon jelen lenni: levél, iskolai esemény, sportesemény stb. Nem konfrontációt javasol, hanem egyszerű, nyugodt jelenlétet. Szerinte ez idővel ütközhet azzal a történettel, amelyet a gyermek a szülőről hall.
• Ugyanakkor számolni kell a hamis vádak kockázatával is. A beszélgetésben ezért felmerül a távolságtartási szabályok pontos betartása, dokumentálás és semleges harmadik személy jelenléte. Ezt ők saját tapasztalatként/véleményként mondják, nem jogi tanácsként.
• Az elidegenített gyermeknek azt üzenné: vizsgáld meg, valóban a saját véleményed-e. A harag, szomorúság és sértettség szerinte valós érzések. De mielőtt valaki végleg kizárja az egyik szülőjét, érdemes feltennie magának a kérdést: ezt a saját élményeim alapján gondolom, vagy azért, mert ezt mondták nekem?
• Nem kell rögtön találkozni a másik szülővel. Meagan szerint már az is fontos lehet, hogy a gyermek kérdezzen: például üzenetben kérdezze meg, mi történt, és legyen hajlandó meghallgatni a történet másik oldalát is.
• Az évek óta kapcsolat nélkül élő szülőknek azt mondja: nincs feltétlenül túl késő. Akár 5, 10 vagy 15 év után is meg lehet próbálni nyitva hagyni az ajtót. Viszont fel kell készülni haragra, ellenségességre, félelemre és elutasításra.
• Az elidegenítő szülőnek szóló üzenete nagyon kemény: szerinte az okozott kár nem áll meg az adott gyermeknél, hanem generációkon átvihető trauma lehet. A gyermek felnőttkorába magával viheti a gondozó szülő feldolgozatlan konfliktusait és sérüléseit.
• A legerősebb személyes mondata talán az, hogy „16 évet nem lehet visszaadni”. Az elveszett gyerekkori idő későbbi kibéküléssel sem állítható helyre.

A videó egyik legfontosabb tanulsága tehát: egy gyermek határozott „nem akarom látni apát/anyát” kijelentése önmagában még nem bizonyítja, hogy a kapcsolat valóban káros számára. Meagan saját példája éppen az, hogy 16 évesen nemet mondott volna az apjára, miközben felnőttként úgy értékeli, hogy akkor éppen szüksége volt rá, és a vele való újraegyesülés pozitív, gyógyító élmény lett.

Views: 1

A fő gondolatok pontokban

• Az elidegenítés túlélő üzemmódba kapcsolhat. A folyamatos kudarcok után kialakulhat az érzés: „nekem ez jutott, az én életem már ilyen marad.”
• A veszélyes fordulat az, amikor a helyzetből identitás lesz. Nem azt gondolod többé, hogy „most rossz időszakban vagyok”, hanem azt, hogy „én vagyok az, akivel mindig rossz dolgok történnek.”
• Ennek következménye lehet a passzív kivonulás az életből: munkahelyi lehetőségek visszautasítása, barátoktól való eltávolodás, társasági élet megszüntetése, és végül akár a gyerekkel való kapcsolatért tett próbálkozások csökkentése is.

1. jel: „Mi értelme?” bénultság

• Már előre úgy gondolod, hogy úgysem fog sikerülni.
• Nem próbálsz ki új dolgokat.
• Elengeded a karrier- vagy pénzkereseti lehetőségeket.
• Elkezded kerülni a barátokat és azokat a családokat, amelyek emlékeztetnek arra, amit elvesztettél.
• Úgy érzed, másokat csak terhelnél a problémáiddal.
• A videó szerint ezzel valójában nem az energiádat véded, hanem egy átmeneti krízisből lassan tartós elszigeteltséget csinálsz.

2. jel: visszavonulás a gyerektől

Ez az egyik legfontosabb része a videónak.

• A visszautasítás annyira fáj, hogy az ember agya elkezdi úgy értelmezni a visszavonulást, mintha az a gyerek iránti tisztelet lenne.
• „Nem írok neki, mert teret adok.”
• „Nem küldöm el a születésnapi lapot, mert úgyis elutasítja.”
• „Nem megyek el az eseményére, mert csak kellemetlen helyzetbe hoznám.”
• „Ha nem erőltetem, talán megszűnik a konfliktus.”

A szerző szerint viszont óriási különbség van aközött, hogy teret adsz a gyereknek, illetve aközött, hogy teljesen feladod a helyedet szülőként.

Ráadásul kialakul egy csapda:

• ha megjelensz → azt mondhatják, hogy önző vagy és nem tartod tiszteletben a gyerek kívánságát;
• ha nem jelensz meg → azt mondhatják a gyereknek: „Látod? Már nem is törődik veled.”

Vagyis az elidegenített szülő könnyen „ha teszem, azért rossz; ha nem teszem, azért rossz” helyzetbe kerül.

A videó állítása szerint ezért a visszautasítást és a teljes önkéntes eltűnést nem szabad összekeverni.

3. jel: „sátorverés a vihar közepén”

Ez azt jelenti, hogy a trauma lesz az egész életed értelmezési kerete.

• Defekt → „persze, velem mindig ez történik.”
• Rossz nap a munkahelyen → „nekem semmi nem sikerül.”
• Elmaradt találkozás a gyerekkel → „megint bebizonyosodott, hogy nekem ennyi jutott.”
• Minden újabb probléma bizonyítékká válik arra, hogy „az élet ellenem van.”
• Egy idő után a szenvedés kiszámíthatósága furcsa módon ismerőssé, ezért „biztonságossá” válhat.
• A trauma pedig kifogássá válhat arra, hogy az ember ne építsen új életet.

A legfontosabb üzenet

A videó szerint az elidegenített szülőnek nem mártírrá kell válnia.

Nem az a megoldás, hogy:

„Ha elvesztettem a gyerekemet, akkor nekem sincs jogom normális életet élni.”

Hanem éppen fordítva: stabil, értelmes, működő életet kell felépíteni az elidegenítés káoszától függetlenül.

A szerző erre használja a világítótorony hasonlatot: a gyereknek nem egy, a család romjai között maradt mártírra van szüksége, hanem egy olyan szülőre, aki képes stabil életet felépíteni, hogy ha egyszer „kitisztul a köd”, legyen hová visszatérnie.

Egy mondatban:
👉 Ne engedd, hogy az, hogy jelenleg elidegenítettek a gyerekedtől, azt jelentse, hogy önként eltűnsz a gyereked életéből és közben a saját életedből is.

Views: 2