A kislány kategórikusan kijelentette,- hogy semmiképpen nem szeretne apukájával kettesben maradni. Indokként’ azt jelölte meg, hogy a legutolsó alkalommal, amikor édesapjánál volt, az nagyon fucsán viselkedett, teljesen másképp mint régebben. Furcsa kérdéseket tett föl, és videózta. Öt nagyon zavarja a videózás, olyan is volt, hogy egyszerüen _csak mentek a villamoson, akkor is videózta, ez másokat is, öt is zavarja. Akkor érzi magát biztonságban, ha van velük még valaki, és külső pregramra kísérettel se szívesen menne.

a 8 eves valasza miutan meg lett kerdezve hogy tenyleg az o gondolata volt vagy valaki betanitotta e…

kislany: Hát, nem akarom ezt kitölteni, mert azért, mert ő nem tudom, hogy ebből akkor mi lesz.

Apa: egy valamit mondjál el. Te mondtad, vagy nem ?

kislany: Én mondtam

 

https://www.apakazigazsagert.org/cikk/a-fuggetlen-gondolkodo-jelensege-pas-4-resz

 

Klinikai szakpszichológusként én is azt gondolom, hogy miután az ember páciensek százait látja, képes megtapasztalni és beazonosítani a visszatérő viselkedésmintákat. Az ismétlődő mintákat és tüneteket látva egyfajta betekintést nyerhetünk arra vonatkozóan, hogy a páciens éppen mit él meg. Biztos vagyok benne, hogy ez az, amit Gardner is megtapasztalt az 1970-es években, majd hosszas megfigyeléseit összegezve először 1984-ben publikálta a szülői elidegenítésről szóló elméletét.

Azért említem meg ezeket, mert ennek a bejegyzésnek a tárgya a „független gondolkodó jelensége” nevű tünet, mely felett könnyen át lehet siklani, vagy legalábbis kevesebb jelentőséget tulajdonítani neki, mint amit megérdemel.

A független gondolkodó jelensége arra a viselkedésmintára utal, amikor az elidegenített gyermekek ragaszkodnak ahhoz, hogy a nem kedvelt szülő visszautasítása a saját önálló döntésük és nem a másik szülő hatására alakult ki. Nagyon gyakran előfordul, hogy a gyermek – gyakran minden előzmény nélkül – hozzáteszi, hogy senki sem kérte arra, hogy ezt mondja és minden visszautasítás önszántából jön.

Van jelentősége annak, hogy a gyermek minden előzmény nélkül jelenti ki ezeket, hiszen ezzel fedi fel azt, hogy egyfajta „feladatot” bíztak rá, vagyis azt „kell” mondania, hogy

1. a különélő szülő visszautasítása az ő saját, önálló gondolata
2. ez a gondolat nem a másik szülő befolyásolásának az eredménye.

 

 

Noha a fenti két mondat sok tekintetben átfedi egymást, a két különböző megfogalmazás összhangban van azzal a fajta „előre meneküléssel“, ami csak az elidegenített gyermekekre jellemző. A tünet arról árulkodik, hogy a gyermek arról kívánja meggyőzni a hallgatóságot – vagy nagyon gyakran a bíróság által kinevezett személyeket -, hogy jobb lenne, ha nem kellene találkoznia a korábban szeretett szülőjével.

Ez a fajta viselkedés – vagyis amikor a gyermek hajlamos előre kijelenteni, hogy elutasító viselkedése kizárólag saját elhatározásán alapul – normális válás során nem tapasztalható meg. Ha a szülők válnak és szülői elidegenítés nincs jelen, ez a jelenség elképzelhetetlen. Normális válás esetén a gyermekek minden elkövetnek, hogy az „ütközőzónából” kimaradjanak, sosem vesznek rész a szüleik konfliktusában. A független gondolkodó jelensége, mint tünet épp ennek ellenkezőjéről tanúskodik, ebből kifolyólag csendes jellemzője a szülői elidegenítésnek.

Azok a szakemberek, akik tudják miről szól a szülői elidegenítés, gyakran észreveszik az olyan önkéntes kijelentéseket, mint a „senki nem kért meg, hogy ezt mondjam” vagy „anyámnak/apámnak (vagyis az elidegenítő szülőnek) ehhez semmi köze nincsen”. Tehát teljesen természetellenes az, hogy egyetlen állításban az egyik szülő iránti szimpátiáját fejezi ki a gyermek, míg másikat szigorúan visszautasítja.

Views: 15